Tizenöt évig élt egyedül. Aztán hét lovas jelent meg a hegygerincen. A sivatag nem bocsátja meg a csendet; teljesen elnyeli. Tizenöt éven át Kora Abernathy csak a saját hangját hallotta, és a legtöbb napon meg sem szólalt. Nem volt mit mondania, és senki sem, akinek elmondhatta volna. Csak száz hold kemény arizonai föld, egy apja keze által épített rönkház, egy veteményeskert, amely minden egyes nap küzdött a nappal, és egy hegyi forrás, amely mindent – alig – életben tartott. Ebben a völgyben nőtt fel. És miután egyetlen kegyetlen évszakban láz ütött rá, amely mindkét szülőjét elvitte, soha nem hagyta el. Apja egész gyermekkorát azzal töltötte, hogy megtanította neki, hogyan éljen egyedül: hogyan kell követni a vadat a repedezett agyagföldön, hogyan kell megjósolni a vihart, mielőtt az bekövetkezik, hogyan kell egyenesen lőni, amikor a veszély közeleg. Az utolsó lecke, amit tanított neki, a legnehezebb volt: soha ne támaszkodjon senkire. Az emberek meghalnak. A föld megmarad. Így megtanult csendben élni. Reggelig, amikor a madarak elhallgatnak. énekelt. Kora vette észre először: azt a hirtelen csendet. Épp fát aprított, amikor a forrás közelében lévő verebek hirtelen elhallgattak, mintha a világ visszatartotta volna a lélegzetét. Még mielőtt felnézett volna, keze a csípőjén lévő csikó felé siklott. Hét lovas állt a nyugati gerincen. Nem rohamoztak. Nem kiabáltak. Úgy ereszkedtek le a sziklás lejtőn, mint a víz: lassan, megfontoltan, mintha az egész világ ideje az övék lenne. Hét apacs harcos festett pónikon, arcuk kifürkészhetetlen volt a reggeli fényben. Kora a csizmáját a földbe döfte, és nem mozdult. Az elöl haladó lovas leszállt a lováról, amikor már körülbelül ötven méterre voltak. Még ebből a távolságból is félreérthetetlenül impozáns volt: széles vállak, hosszú fekete haj, amelyet egyetlen sastollal tűztek össze, arca, amelyet mintha maguk a mögötte magasodó hegyek formáltak volna. Átadta a gyeplőt a mellette álló férfinak, és felé indult. Lassan. Nyugodtan. Kezei teljesen kitárva voltak az oldalán. Előrántotta a pisztolyát, és felhúzta a kakast. „Elég volt.” Megállt. Méregette. Arcán nem volt harag, fenyegetés, csak mély, csendes komolyság, ami valahogy jobban nyugtalanította, mint amennyire a harag tette volna. – Gotchimin a nevem – mondta. A hangja halk és nyugodt volt. – Nem vízért jöttem. Nem háborúzni jöttem. – Akkor mit akarsz? – Pislogás nélkül bámult rá. – Azért jöttem, hogy megkérjelek, légy a feleségem. – A szavak úgy hullottak, mint a kő a mozdulatlan vízbe. Kora rámeredt. Fenyegetésekre, követelésekre, megtévesztésre számított, nem erre. Nem valami olyasmire, aminek semmi értelme sincs. – El kell menned – mondta. Amikor a férfi nem mozdult, elsütötte: egy figyelmeztető lövést, ami porfelhőt kavart néhány centire a csizmája felett. Lenézett a porban lévő célra, majd vissza rá. – Jó kislány vagy. – Egy lövés – mondta egyszerűen. – De heten vagyunk. – Tekintete lassan végigsiklott a farmon: a veteményeskerten, a farakáson, a faház kopott ajtaján, a kerítésoszlopon száradó egyetlen pár csizmán.– Egyedül harcolsz ezen a földön – mondta. – Minden nap. Minden évszakban. – Aztán visszanézett rá. – Velünk soha többé nem harcolnál egyedül. – Becsapta az ajtót. De ott állt és figyelt. És nem mentek el. Ott táboroztak, az ő földjének szélén. És maradtak. Nem fenyegetőztek. Nem követelőztek. Egyszerűen csak jelen voltak. Vadásztak a hegyekben, gondozták a lovaikat, csendesen beszélgettek egy kis tűz körül éjszaka. Egyik reggel Kora egy gondosan megtisztított, lenyúzott nyulat talált a küszöbén. Miután egy vihar ledöntötte a kerítésének egy részét, két harcos szó nélkül odament, megjavította, majd visszatért a táborba. Soha nem kérdeztek tőle semmit. Soha nem lépték át a földbe húzott vonalat. Napról napra elhalványult a gyanúja. Majdnem két héttel az érkezésük után Gotchimin naplementekor a birtoka széléhez közeledett, és a nevét kiáltotta. Kinézett az ajtón. – Az apámat tizenhat évvel ezelőtt ölték meg ezekben a hegyekben – mondta. „A mexikói vadászok fejvadászatra szánták. Összetörték a lábát. Bemászott egy barlangba és készen állt a halálra.” Kora mozdulatlan maradt. „Egy fehér férfi találta meg.” Gotchimin elhallgatott. „A haja kukoricaselyem színű. A szemei olyanok, mint a nyári égbolt. Visszavitte apámat a házába, és két hétig elrejtette, miközben a vadászok keresték. Ő és a felesége ápolták, amíg felépült. Amikor apám végre talpra állt, ünnepélyes esküt tett: amikor a lányuk…
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
