– Micsoda? Kirjusa, nem érted? Megsértett! Meg kell…
– Teljesen megértem – szakította félbe ugyanazzal a kifejezéstelen hangon. Lassan elkezdte kivezetni a konyhából a bejárati ajtó felé. A lány lábai összefonódtak; próbált összeszedni magát, de a férfi kérlelhetetlenül folytatta. – Értem, hogy azért jöttél be a házamba, hogy megalázd a feleségemet. Értem, hogy azt hiszed, követelhetsz olyat, amit nem adhatunk meg, és hogy megsértheted a családomat, ha visszautasítanak.
Már a folyosón voltak. Nem engedte el a könyökét. Alina a konyhában maradt; egy tapodtat sem mozdult, mintha megdermedt volna a helyén.
– Anya, nézz rám – állt meg az ajtóban, és kényszerítette, hogy Alina felnézzen rá. – Ez az én házam. Alina a feleségem. A gyerekek az én gyerekeim. Ez a családom. És nem hagyom, hogy bárki is lerombolja. Senki. Még te sem.
Kinyitotta a bejárati ajtót. Hideg levegő áradt a lépcsőházból a lakásba.
„És ne gyere ide többet” – ejtette ki minden szót tisztán, mint egy bíró, aki felolvassa az ítéletet. „Ne hívj. Ne gyere át. Amíg nem találod az erőt a bocsánatkéréshez. Nem tőlem. Tőle.”
Gyengéden átlökte a küszöbön, és válaszra sem várva, a döbbenettől és gyűlölettől eltorzult arcába sem nézve becsukta az ajtót. Elfordította a kulcsot. Egyszer. Másodszor is. A kattanások lövésekként hangzottak a lakás csendjében. Aztán homlokát a hideg fához támasztotta, és lehunyta a szemét.
Vége volt mindennek…
