– Leültem és mindent kiszámoltam. Rezsi, rendes étel – nem csak zabkása és kukoricadara, hanem hússal, hallal is. Gyógyszer, ruházat, hogy ne kelljen leselejtezett holmikat hordanom. Ahhoz, hogy éljek, ne csak túléljek, havi ötvenezerre van szükségem. És ezt meg is fogod adni nekem. Ettől a hónaptól kezdve.
A konyhában sűrű és szirupos lett a levegő. Alina néhány másodpercig az anyósára meredt, mintha próbálná felfogni, amit hallott. A gondolat, hogy ez komoly lehet, abszurdnak és vadnak tűnt. Idegesen felnevetett; szárazon és röviden hangzott.
– Ötvenezer? Tamara Petrovna, ez valószínűleg vicc. Még mi magunk sem mindig látunk ennyit.
– Nem viccelek – vágott közbe az anyós. – Megtettem a magamét. Felneveltem a fiamat, segítettem neki talpra állni. Most rajta a sor, hogy gondoskodjon rólam. Ez az élet törvénye.
Alina vett egy mély lélegzetet, és összeszedte a gondolatait. Tudta, hogy értelmetlen volt sikoltozni és felháborodni. Úgy döntött, a logikához, a józan észhez fordul.
„Nézd, maradjunk nyugodtak. Mindjárt elmagyarázom. Van egy jelzáloghitelünk. Kirill fizetésének majdnem a felét felemészti. Még két másik hitelünk is van – az egyik az autóért, ami nélkül nem tud bejárni dolgozni, a másik pedig a felújításért, amit még mindig nem fejeztünk be. Aztán van még két gyerek, tudod – klubok, ruhák, kaja. Minden hónapban kiegyenlítjük, minden centet megszámolunk az önerőig. Egyszerűen nincs ennyi pénzünk. Még egy plusz tízezer sem, nemhogy ötven.”
Higgadtan beszélt, anyósa elé tárva a családi pénzügyek siralmas helyzetét, mintha kártyákat tennének az asztalra. Remélte, hogy megérti, hogy egy érett, értelmes emberrel ül szemben. De Tamara Petrovna úgy nézett rá, mintha Alina teljesen idegenek problémáiról beszélgetne, teljesen érdektelenül.
– Ez a te bajod – horkant fel. – Kevesebb kölcsönt kellett volna felvenned. Élj a lehetőségeidhez mérten. De nem, lakást kellett volna venniük, és autót is kellett volna. A legszebb éveimet adtam neki. És most… szegénységben kellene meghalnom, miközben ti itt viselkedtek előkelően?
A „csúszda” szó fájdalmasan hasított belé. Alina tekintete végigpásztázta szerény konyháját, régi szekrényeivel és olcsó tapétájával. Csúszda. Igen, valóban.
– Látom, hogy ellenem fordítod – folytatta az anyósa, és a hangja egyre erősebb lett. – Velem nem ilyen volt. Mindig talált pénzt az anyjának. De amikor megnősült, minden a házba került, minden a tiéd. Úgy küldöd, ahogy akarod. És ő egyszerűen elfelejtette a saját anyját.
Anyósa szavai nehéz, mérgező üledékként süllyedtek Alina tudatának mélyére. „Szondítsd ellenem”, „küldd el”. Ez már nem a pénzről szólt. Ez róla szólt. Az életéről, a családjáról, arról a jogáról, hogy feleség és anya legyen a saját otthonában. Vér dübörgött a fülében, elnyomva a falióra ketyegését. Hideg, kristálytiszta harag oszlatta el a fáradtságot, és Alina az egész beszélgetés során először nem a férje anyjaként, hanem ellenségként tekintett Tamara Petrovnára.
– Ne merészelj így beszélni! – mondta halkan, de acélos hangon. – Semmit sem tudsz az életünkről. Havonta egyszer átjössz, teázol, és ítélkezel. Csak azt látod, amit látni akarsz.
– És akkor mit kellene látnom? – fakadt ki Tamara Petrovna, megérezve az ellenállást, és azonnal támadásba lendült. – Látom, ahogy a fiam halálra dolgozik, hogy kifizesse a kunyhó jelzáloghitelét, és a felesége még csak rendes otthont sem tud neki teremteni! Nézzétek, mit csináltatok a fiammal! Sápadt, sovány, csontig kimerülve, mert a szeszélyeitekért kell fizetnie. És még a saját anyjának sem maradt aprópénz!
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
