Minden rendben volt. Minden legális volt. A dácsa az övé volt.
De nem a törvényről volt szó…
Harminc éve volt feleség. A ház úrnője. Gondoskodott mások gyermekeiről, amikor szükség volt rá. Mosta a ruháikat. Főzte az ételüket. Gondoskodott róluk, amikor betegek voltak.
És ő? Mit tettek ők?
Lida emlékezett az utolsó beszélgetésre a mostohalányával. Hat hónappal ezelőtt. Telefonon.
—Lida, pénzre van szükségünk. Fizetnünk kell a jelzáloghitelt.
—Próbáltál már… dolgozni?
—Dolgozunk! De alacsonyak a fizetések. És van egy dácsád. Add el. Akkor megosztozunk.
Így. Csak úgy. "Akkor megosztozunk."
És mit kapott ennyi év alatt? Semmit.
Lida visszatette a papírokat. Becsukta a szekrényt.
Este volt. Hamarosan fel kell kapcsolni a villanyt. És szerette az alkonyatot. A pillanatot a nappal és az éjszaka között. A gondolatok idejét.
A férje mindig azt mondta:
„Alkonyatkor a problémák kisebbnek tűnnek.” Filozófus volt. A szíve mélyén.
Lida felkapcsolta az állólámpát. Lágy, meleg fény. Meghitt.
És akkor megértette – nincs egyedül. Soha nem volt egyedül a férje halála utáni években. Az emlékek vele voltak. A szokások. A hagyományok.
A dácsa – nem csak egy ház és egy telek volt. Ez az ő története. Az élete.
És senkinek – figyeljetek, senkinek! – nincs joga elvenni tőle ezt a történelmet.
Kint sötétedett. A környéken itt-ott felgyulladtak a fények. Valahol zene szólt. Gyerekek nevettek.
Az élet ment tovább.
És az ő élete is.
Holnap felkeres egy ügyvédet. Megvédi a jogait. A boldogságát.
De most… most csak csendben ül egy pillanatra. A jó dolgokra gondol. Arra, hogyan fog új virágokat ültetni tavasszal. Hogyan fog lekvárt főzni a saját bogyóiból nyáron.
Hogyan élne. Itt. A saját dácsájában.
Mert ez tényleg az ő dácsája. És nem adja oda senkinek.
Senkinek.
De reggel minden más volt.
Lida kopogásra ébredt. Hangosan. Kitartóan. Mintha valaki meg akarná riasztani.
—Nyissátok ki! A végrehajtók!
A szíve összeszorult. Lida köntöst tekert magára. Az ajtóhoz lépett.
—Melyik végrehajtók? Nincsenek adósságaim!
—Nyissátok ki!
Remegni kezdett a keze. Kinyitotta az ajtót.
A küszöbön két egyenruhás férfi állt. És Szemjonov ügyvéd. Ugyanaz, aki tegnap is telefonált.
—Lídia Petrovna asszony, itt egy bírósági végzés. A vagyont lefoglalták, amíg a körülmények tisztázódnak.
—Melyik bíróság?! Azt sem tudtam, hogy van per!
— Az örökösök kérésére megindították az ügyet. Vannak okok feltételezni, hogy a végrendeletet kényszer hatására készítették.
Szemjonov elmosolyodott. Milyen undorító.
– Ezt nem teheti! A dokumentumok szerint a dácsa az enyém!
– Megtehetjük. És meg is fogjuk tenni. Itt a leltár. Írja alá.
Lida elolvasta a papírt. A betűk elhalványultak. Nem a könnyektől, hanem a dühtől.
„Ház – egy. Telek – hat hold. Melléképületek…”
Az egész élete egy listává változott. Holmijainak leltárává.
– Nem írom alá.
– Akkor aláírjuk nélküled. Vannak tanúk.
A végrehajtók csendben dolgoztak. Fényképeket készítettek. Mindent leírtak. Cédulákat ragasztottak az ajtókra.
És Szemjonov csak mosolygott.
– Lidia Petrovna asszony, az ügyfeleim még mindig nyitottak a kompromisszumra. Élethosszig tartó beköltözés…
– Menjenek a pokolba az ügyfeleikkel!
– Önök lobbanékonyak. A bíróság másképp is dönthetne. Teljesen másképp.
Miután elmentek, Lida a verandán ült. Csak nézte az udvarát. Az almafákat. Az ágyásokat, amiket hamarosan ásnia kell.
Vagy talán mégsem?
Miért ültetsz olyat, ami nem a tiéd?
Mihalics szomszéd odajött a kapuhoz.
— Lida, mi történt? Láttam a zsarukat.
— A végrehajtókat. Lefoglalták a dácsát.
— Miért?
— A mostohagyermekek perelnek. El akarják venni.
Mihalics egy darabig hallgatott. Játszott az ásójával.
— Tudod, Lida… Velem is ugyanez volt. A feleségem halála után. A nővére megpróbálta bíróságon keresztül megszerezni a lakást. Azt mondta, nem vagyok a családja.
— És aztán?
— Semmi. Három évig pereskedtünk. Sok pénzt elpazaroltunk. Minden idegszálunk tönkrement. Aztán meghalt. Az a nővér. És minden megoldódott magától.
– Könnyű neked mondani – várni, míg valaki meghal.
– Nem ajánlom. Csak azt mondom, hogy néha hogy megy.
Elment. Lida pedig a verandán maradt ülve.
Eszébe jutott, hogy nincs igazságszolgáltatás. Egyáltalán nincs.
Lehetsz jó nő harminc évig. Gondoskodó. Szerető. Aztán azt mondják, hogy nem vagy igazi. És mindent elvesznek. És nem tehetsz semmit.
Azon az estén felhívta a barátnője, Tamara. Együtt jártak iskolába.
– Lida, hallottam a problémáidról. Kitartás.
– Kitartás. De mi értelme?
– Talán mégiscsak beleegyeznétek? Akkor legalább a dácsában maradhatnál.
– Toma, érted, mit mondasz? Meddig gondolod, hogy…
Hogy én ezek után is abban a házban maradok! Élni fogok és félni fogok!
— Értem. De mit tegyünk? A törvény az törvény.
— Milyen törvény?! Végrendelet van a kezemben!
— Egy végrendelet megtámadható. Tudod ezt, ugye?
Tudta ezt. Persze, hogy tudta.
A telefonhívás után Lida sokáig ült a sötétben. Nem kapcsolta fel a villanyt. Nem akarta.
Kint susogott a szél. Az almafák ágai ringatóztak. Ugyanazok az almafák, amelyeket húsz évvel ezelőtt ő és a férje ültettek. Akkor még kis fák voltak.
És most nagyok. Gyümölcsösök. De ezek a gyümölcsök, mint kiderült, már nem az övéi.
Semmi sem volt az övé.
Még az emlékek sem tűntek hirtelen az övéinek.
Lida felkelt. Bement a hálószobába. Lefeküdt az ágyba. De nem tudott aludni.
A csendet hallgatta. És megértette – holnap új nap lesz. Ugyanolyan nehéz. Ugyanolyan igazságtalan.
És senki sem fog segíteni neki. Senki sem fog mellette állni. Mert ő valójában nem volt családtag. A férje gyermekeinek. Az anyjának.
Egy idegen.
És a dácsa láthatóan sem volt az övé. És semmije sem maradt itt, ami az övé lett volna. Csak emlékek. De azok is hamarosan értéktelenek lesznek. Amint eladják a dácsát. Amint új emberek költöznek be. Akkor az emlékek meghalnak.
Eltelt egy hónap.
Lida még mindig a dácsában lakott. Hivatalosan. A lefoglalás nem tiltotta meg neki, hogy ott lakjon. Egyelőre.
De minden nap érkeztek új levelek. Idézések. Kérvények. Követelések, hogy jelenjen meg valahol ezen és ezen a dátumon.
Elment. Kérdésekre válaszolt. Elmagyarázta a bíráknak és az ügyvédeknek, hogy a dácsa az övé. A végrendelet szerint. Az igazságszolgáltatás szerint. És ők bólintottak. Leírtak valamit. És új tárgyalást tűztek ki.
Fogyott a pénz. A saját ügyvédje drága volt. És a másik oldalon álló ügyvéd láthatóan tapasztalt volt. És szemtelen.
Csütörtök reggel Lida megérkezett a bíróságra.
—Ivanova!—kiáltotta a jegyző.
Lida belépett a tárgyalóterembe. A bíró – egy körülbelül ötven éves nő – fel sem nézett a papírjaiból.
—A végrendelet érvénytelenítésével kapcsolatos ügyet tárgyalják…
Ezután Lida rosszul hallott mindent. A szavak elmosódtak. Statikussá váltak.
A férje gyermekeinek ügyvédje szólalt meg. Elmondta, hogyan gyakorolt „nyomást” Lida egy beteg férfira. Hogyan „kényszerítette” őt dokumentumok aláírására.
—Viktor Sztyepanovics depressziós volt a szívrohama után – mondta. – „Könnyen befolyásolható volt. A vádlott ezt kihasználta.”
Hazugságok. Tiszta hazugságok.
A férje ép elméjű volt. Ő maga hozta meg a döntést. Ő maga ment el a közjegyzőhöz.
De ki bizonyítaná be? A férje már nem volt ott. A közjegyző csak az aláírásra emlékezett.
És a gyerekek… A gyerekek megesküdtek, hogy az apjuk szereti őket. Hogy rájuk akarja hagyni az örökségét. Hogy „az a nő” megcsalta őt.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
