– Ez az én dácsám, és az unokáidnak semmi közük hozzá – Lida becsapta az ajtót az anyósa orra előtt.
„Nem adom az unokáidnak! Ez az én dácsám!” – csapta be Lida az anyósa orra előtt az ajtót, miközben szorosan szorongatta a kulcsot.
Aztán megállt és fellélegzett. Nehézkesen. Mintha elszaladt volna. Pedig sehova sem ment.
Az anyós elment. Lida hallotta – cipősarkak kopogását az ösvényen. Egyre messzebb és messzebb…
Csendes.
Lida a hátát az ajtónak dőlt. Hideg volt. Metálfényű. Már akkor is zöldre volt festve, amikor a férje élt. Mindig azt mondta: „A zöld a remény színe.” Lida nevetett. És Lida akkor még nem értette – hogy pontosan mit.
Most már érti.
Remény… Mire? Hogy minden rendben lesz? Hogy a család nem fog szétesni? Hogy a gyerekek felnőnek és hálásak lesznek?
Egy dácsa. Hat hold föld és egy ötven négyzetméteres kis ház. Ez volt az egész örökség. A férje már három éve halott volt. És az anyós… Az anyós úgy gondolta, hogy a dácsa az unokáira száll. Lida férjének az első házasságából származó gyerekeire.
„Ti nem vagytok az igazi családjuk!” – mondta ma az anyós. „De ők… ők vér szerintiek!”
Vér... Érdekes. És harminc év házasság – mi az? Víz?
Lida elsétált az ajtótól. Bement a konyhába. Feltette a vízforralót. A keze enyhén remegett. A dühtől vagy a félelemtől – nehéz megmondani.
Az ablakon keresztül meglátta a szomszéd udvarát. Ott Mihalics éppen az ágyásokat forgatta. Integetett neki. Lida visszaintegetett. Automatikusan.
Jó szomszédai vannak. Nem avatkoznak bele semmibe. De mindent tudnak. Mindent látnak. És mindent megértenek.
A vízforraló felforrt. Lida erős teát főzött, pont úgy, ahogy az anyja szerette. „A teának élénkítenie kell a vizet, nem pedig színeznie” – mondta mindig.
Anya... Tíz éve nincs már. De a tanács megmaradt. Az élet a fejében volt. Segítség.
– Lidocska, az édesanyja azt mondta: „A legfontosabb dolog az életben: ne add fel. Még ha nehéz is. Még ha fáj is. De ha igazad van – tarts ki a végéig.”
Igaza van? Lida leült az asztalhoz. Ugyanahhoz az asztalhoz, amelyiknél a családjuk évek óta ült. A férje újságot olvasott. A gyerekek – az ő gyerekei – hétvégenként átjöttek. Azt ették, amit Lida készített. Dicsérték…
És most?
Most már idegen nekik. „Nem igazán” – mondta az anyósa.
De az a dácsa... Hivatalosan az övé. A férje a halála előtt bejegyeztette a nevére. Azt mondta:
„Te vagy itt a főnök. Te voltál, és mindig is az leszel.”
Tudta. Érzett valamit.
Lida befejezte a teáját. Felkelt. Kiment a nappaliba. Leült a kanapéra. A férje mindig ott ült esténként. Bekapcsolt tévé. Félálomban…
– Mit tegyek, Vitja? – kérdezte hangosan. – Mit?
Csend válaszként.
De aztán… Aztán eszébe jutott. Hogy beszélt a gyerekeiről. Az első házasságából származó gyerekeiről.
– Elkényeztették őket, Lida. Az anyjuk mindent ezüsttálcán adott nekik. És most azt hiszik, hogy nekem kellene mindent odaadnom nekik. Mert olyan szép szemeik vannak.
– De Vitja, ők a te gyerekeid…
– Az enyémek. De nem akartam őket így nevelni. Fogyasztók. Mindig túl kevesek. Mindig elégedetlenek. De ők maguk – semmit sem tesznek. Semmit sem alkotnak.
Igaza volt. Lida tudta ezt. Harminc év házasság alatt a gyerekei soha nem segítettek. Soha nem jöttek semmit megjavítani. Soha nem kérdezték meg, hogy van…
De amint a férje meghalt, megjelentek. Papírokkal. Követelésekkel. Egy ügyvéddel.
Mindent el akartak vinni. A lakást a városban. A dácsát. Az autót.
De a lakás már Lidáé volt a házasság előtt. Az autót eladták. És a nyaralót...
A dácsa továbbra is vitatott kérdés maradt.
Egészen a mai napig.
Lida felkelt a székéről. Az ablakhoz lépett. Kint – az ő világa. Az élete. A zöldségeságyások, amiket maga ásott. A virágok, amiket maga gondozott. Az almafák, amiket a férjével ültettek.
Ismert itt minden bokrot. Minden kavicsot az ösvényen.
És ezt el akarják venni. És el akarják adni. El akarják adni, persze. Oszd szét a pénzt.
– Esélytelen – mondta Lida halkan. – Soha életemben nem.
Megszólalt a telefon. Hirtelen. Kellemetlenül.
Lida a képernyőre nézett. Ismeretlen szám.
- Halló?
– Lidia Petrovna asszony? Szemjonov ügyvéd vagyok. Az elhunyt férje gyermekeinek érdekeit képviselem…
A szíve hevesen vert. De a hangja nyugodt maradt:
– Figyelek.
– Az ügyfeleim hajlandóak megegyezni. Jogot adnak neked, hogy életed végéig a dácsában élj. És utána… nos, érted a lényeget.
– Értem. És mit kell tennem cserébe?
— Mondjon le az örökség egy részéről. Írja alá a vonatkozó dokumentumokat.
Lida hallgatott. Felajánlották neki az ideiglenes lakosi státuszt a saját dácsájában. És később, valamilyen ürüggyel, úgyis elküldik. Feltéve, hogy aláírja…
– Ligyija Petrovna asszony? Hall engem?
– Értem. A válasz nem.
– Gondolj bele. Egy per drága. És hosszú. És az eredménye…
– Tudom az eredményt. Van akaratom.
– A végrendelet megtámadható. Tapasztalatom azt mutatja…
Lida letette a telefont. A kezei már nem remegtek. Épp ellenkezőleg – biztosak voltak. Persze.
Bement a hálószobába. Kinyitotta a szekrényt. Elővett egy doboz iratot. Megtalálta a végrendeletet. Újra elolvasta.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
