„Tényleg művész vagy?” – kérdezte. „Megláthatnám a munkáidat?”
– Nézd.
– Nem sokat tudok a művészetről, de szeretem. Árulsz egyet?
– Már eleget fizettél. Nincs rá szükség.
„De ez nagyon tetszik” – mutatott egy vászonra. „Tökéletesen illik az irodámba.”
– Vidd magaddal – felelte Liza érzelemmentesen.
Kirill a pénztárcáját kereste, de rájött, hogy valaki más ruháját viseli.
– Nincs pénz – rázta a fejét a lány.
– Liza, kérdezhetek valamit? Miért dolgozol takarítónőként, ha művész vagy? Ráadásul, ha engem kérdezel, nagyon tehetséges.
– Köszönöm – mosolygott erőtlenül. – De kinek kell ez? Igen, festményeket árulok a piacon a szökőkút mellett, néha megbízásokat is vállalok, de… ez változó. Nem elég a megélhetésre. Az anyagok drágák, a szabadidő kevés. És legalább a boltban van egy kicsi, de stabil fizetés. A tulajdonos kedves, és néha ad bónuszt.
Egy pillanatra elhallgatott, majd vonakodva hozzátette:
– Van még valami… Meglátogatok egy lányt az árvaházban. Szonecskát. Hatéves. Nagyon magányos.
– Rokona neked? – kérdezte Kirill halkan.
– Nem. Csak… egy barát. Tanítom rajzolni. Szeretném örökbe fogadni, de még nem megy.
– Miért ne? Ha pénzről van szó, segítek.
– Nem pénzért. Nincs saját otthonom, és megfelelő körülmények sem egy gyereknek. Nem vagyok házas… de ez most nem a legfontosabb. Dolgozom rajta. Egyelőre csak meglátogatom.
Kirill élesen nézett rá:
– Árva vagy? Nincs egyetlen családod sem?
Liza némán bólintott.
– De nem jogosult lakásra az államtól?
– De igen – nevetett keserűen. – Eladtam, hogy segítsek valakinek, akinek adóssága van. És ő… eltűnt. Így megy ez – mindenki elhagy, kezdve az anyámmal.
A nevetése természetellenesnek hangzott. Kirill némán nézett rá, a harag és a szánalom furcsa keverékével a szemében.
Liza felállt és kiment az erkélyre:
– Megszáradtak a holmid. Menj el, mielőtt a szomszédok felébrednek. Nem akarok pletykálni késő esti látogatásokról egy drága autóban.
– Igen, persze – öltözött fel Kirill, felvette a becsomagolt festményt, és kiment. Az ajtóban csendben kezet fogtak.
Sokáig ült az autóban, és az ablakot bámulta. Liza kinézett az ablakon, és dühösen integetett neki, hogy menjen.
Otthon Kirill átaludta az éjszakát. Nővére telefonhívásai ébresztették:
– Kamilla, mi újság?
– Hol vagy?! Add meg Liza számát, sürgősen beszélnem kell vele!
– Csak mondd ki a szót, és továbbadom.
„Viccelsz? Miért kell rajtad keresztül beszélnem a feleségeddel?!” – tört ki Kamilla. „Hol van most?”
„Velem! A zuhany alatt!” – hazudta zavartan. „Majd később visszahív.”
Letette a telefont, és elszaladt Liza boltjába. Felvásárolta az összes virágot, és rávette a tulajdonost, hogy korábban engedje el.
„Megőrültél? Hová tegyem ezt a sok virágot?” – tiltakozott Liza a parkolóban.
– A húgom kéri a telefonszámodat.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
