– Nem, természetesen nem. Mindig veled leszek.
– Tényleg megígérted?
– Ígérem.
Szorosan megölelték egymást. Szergej hirtelen forró könnyeket érzett a szemében. Gyorsan letörölte őket, és csendben kiment a szobából.
Egy héttel később Dima újra jól teljesített az iskolában. Abbahagyta a sírást az órán. Szergej minden szombat reggel felvette. Együtt jártak moziba, sétáltak a parkban. Nyugodtan beszélgettek. Nem kiabáltak, nem vádaskodtak.
Egy nap Dima hirtelen megkérdezte a parkban:
– Apa, te és anya valaha újra teljesen jól lesztek?
– Nem tudom, Dim. Talán már nem.
– Szerintem ez kár.
– Én is. De tudod… néha a felnőttek egyszerűen nem tudnak együtt élni. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnek téged igazán.
– Most már értem.
– Ez jó.
Lassan sétáltak a parkon keresztül. Gyima erősen fogta az apja kezét. Szergej lenézett rá, és arra gondolt: így kellett volna lennie kezdettől fogva. Nem kellett makacsul mindent bizonygatni, nem kellett dühöngeni apróságokon. Csak mindig a fiaddal kellett lenni. Csak igazán szeretni kellett. Akkor minden rendben lesz.
