– Fogd be a szád! – csattant fel a férfi, és a földre dobta a bőröndöt. – Elmegyek. Távol ettől a mocsártól, amit életnek hívsz.
– Mocsár? – Marina lassan elfordult a tűzhelytől, ahol a vacsorára szánt krumpli sült.
– Ez a mocsár húsz éven át táplálta az édesanyádat, miközben orvostól orvosig járt. Elfelejtetted ezt?
– Mi köze ehhez anyámnak? Ne merészeld belekeverni!
– Mindent, Vitja. Amíg te a fővárosban intézted a „nagy üzleteket”, én itt voltam a lebénult édesanyáddal. Pelenkát cseréltem neki, hátha elfelejtetted volna.
Vitya a kétszobás hruscsovlakásuk ajtajában állt, új öltönyben, lábánál egy bőrönddel. Marina már régóta nem látta ilyen jóképűnek – fittnek, napbarnítottnak, drága parfüm illatától áradva. Nem úgy, mint régen, amikor gépolajjal bekenve jött haza a gyárból.
Emlékezett, hogyan ismerkedtek meg. Egy tánc a gyári klubban, a férfi – egy fiatal autószerelő, a nő – a könyvelésből. Hagyta, hogy magával ragadja a „Million Roses” dala, miközben ostobaságokat súgott a fülébe. Aztán egy szerény esküvő, harminc vendéggel, orosz salátával és „szovjet pezsgővel”. Az anyja ekkor örömében sírva fakadt, és átölelte Marinát: „Köszönöm, lányom, hogy megszelídítetted a Vitjenkámat.”
Valóban megszelídítették. Huszonkét éve együtt. Felnevelték a lányukat, Lenkát. A lány most orvosira jár, ösztöndíjából és anyja fizetéséből él. Vitja az elmúlt három évben nem adott több pénzt – minden „üzletbe” ment. Hogy miféle üzletről van szó, azt Marina sosem értette. Először egy garázst akart nyitni, aztán valami szállítmányozási vállalkozásba kezdett. Minden kudarcba fulladt.
– Egyszerűen nem érted – Vitya idegesen rágyújtott egy cigarettára a folyosó közepén. – Szerjozsa azt javasolta, hogy költözzek Moszkvába. Ott autómosóláncot üzemeltet, és engem alkalmaz vezetőnek. Egyelőre bérel nekem egy lakást.
„Egyedül mész?” Marina a kötényébe törölte a kezét. Remegett a keze, de a hangja nyugodt maradt.
– Nincs egyedül. – Vitja elnézett. – Aljonával. Ő… megért engem. Hisz bennem.
Aljona. Marina már három hónapja tudott a létezéséről. Látta az üzeneteket a férfi telefonján, miközben zuhanyozott. „Kisbaba”, „drágám”, „hiányzol”. Huszonnyolc éves. Menedzser abban az autókereskedésben, ahol Vitja egy autót nézegetett. Egyébként hitelre – egy kölcsönre, amit Marina még mindig a tanári fizetéséből fizet.
– És mi van Lenkával? – kérdezte Marina. – A lányoddal. Jövőre védi a szakdolgozatát.
„Felnő majd, és megérti majd. Nem bírok így tovább élni. Hatvanöt éves vagyok… ööö… harmincöt? Nem, harmincöt…” – kapkodott a szavakért. „Negyvenöt, Marina. Még fiatal vagyok; még mindent megváltoztathatok.”
Marina az ablakhoz ment. Kint a szomszédja, Zinaida éppen a ruhákat teregette. Meglátta Marinát, és integetett. Zinaida mindent tudott. Tudott Aljonáról, és arról, hogy Vitja az elmúlt hat hónapban csak aludni jár haza. Együttérzően süteményeket hozott Marinának: „Várj egy kicsit, Marinka.”
– Emlékszel – mondta Marina halkan –, amikor Lenka ötéves volt és tüdőgyulladása volt? Az orvosok nem tudták, mitévők legyenek. Éjjel-nappal dolgoztál, hogy pénzt keress a gyógyszerekre. Én pedig napokig ültem az ágya mellett. Akkor azt mondtad: »Egy család vagyunk, Marina. Mindenen túl leszünk.««
– Az már régen volt.
– Alig tizenöt évvel ezelőtt. Vagy amikor az édesanyád agyvérzést kapott? Ki rohangált vele a kórházakban? Ki nem aludt éjszaka, és ki forgatta meg kétóránként, hogy megelőzze a felfekvéseket? Én, Vitja. És neked mindig voltak kifogásaid – munka, üzlet. Milyen üzlet? Már akkor is az úgynevezett üzleted után rohantál.
Vitja elnyomta a cigarettáját az ablakpárkányon. Marina összeráncolta a homlokát – egy új ablakpárkány, múlt hónapban vettem. Én magam spóroltam rá.
– Mindig mindenre emlékszel – mondta ingerülten. – Minden rosszra. És mi a helyzet a jóval? Hogy elvittelek a tengerhez?
– Tíz évvel ezelőtt. Anapába. Egy hét.
– Semmi sem elég neked!
Marina felé fordult. Könnyek szöktek a szemébe, de visszatartotta őket. Nem hagyhatta.
– Tudod mit, Vitja? Menj. Menj az Aljonádhoz. De hadd mondjak neked valamit. Én gondoskodtam az édesanyádról a végéig. Két évig feküdt itt, és két évig én etettem, mostam és gyógyszert adtam neki. És hol voltál? „Dolgozol”? Milyen munkát végeztél, Vitja? Az elmúlt öt évben nem volt állandó állásod. Csak arról álmodoztál, hogy meggazdagodsz.
– Kipróbáltam! A család kedvéért!
– A családnak? – nevetett Marina keserűen. – Lenka éjszakai műszakban dolgozik ápolónőként, hogy tankönyveket tudjon venni. Mert apa vállalkozó akart lenni. Én két munkát vállaltam az iskolában, és emellett korrepetáltam is. Kinek csináltál valamit?
Vitja hallgatott, keze a bőrönd köré fonta a kezét.
– És tudod, mi a legviccesebb az egészben? – folytatta Marina. – Az édesanyád azt mondta nekem, mielőtt meghalt: »Bocsáss meg neki, lányom. Gyenge. Mindig is gyenge volt. Köszönöm, hogy elviselted.«” Akkor nem értettem. Most már igen.
– Ne merészeld! – kiáltotta Vitja. – Ne mondd, hogy gyenge vagyok! Itt fulladok meg! Ebben a házban, ebben a városban, veled! A tökéletességeddel tönkreteszel engem!
– A tökéletességem? – Marina keményen, szárazon nevetett. – Évekig hallgattam. Hallgattam, amikor részegen hazaértél. Amikor eltűnt a pénz a perselyből a „projektjeidre”. Amikor furcsa parfüm illata volt. Azt gondoltam… majd túlteszi magát rajta, észhez tér. Végül is ez egy család.
Odament a szekrényhez, és felvett egy mappát. Vitja megdermedt.
– Mi az?
– Válási papírok. Egy hónapja elkészítve. Arra vártam, hogy te magad hozd meg a döntést. Vagy én. De te voltál az első – gratulálok. Írd alá.
Vitja ámulva meredt a papírokra.
– Te… te tudtad?
– Nem vagyok hülye, Vitja. Csak adtam neked egy esélyt. És magamnak is – lehet, hogy tévedtem. De nem.
– A lakás… – kezdte.
– A lakás az enyém. Anyám nevén volt; örököltem. Be vagy jelentve, de nincs jogod hozzá. Fordulj bírósághoz – az egyetlen probléma az, hogy az elmúlt három évben hivatalosan sehol sem dolgoztál. Fizetsz majd tartásdíjat Lenkának?
– Nagykorú…
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
