Az ajtó becsapódott.
Egyedül maradtam a gyerekekkel.
A hűtőszekrény üres volt. Egy fazék leves, fél csomag vaj és az olcsó kolbász.
Alina kijött a szobából. Tizennégy éves. Szúrós tekintetű, a szemöldöke alól fürkész.
– Anya, felszaladtak a zoknijaim. Az utolsók. Felvehetek farmert?
– Elmehetsz. – sóhajtottam. – Alina, eszel már?
– Nem. Nagymamához megyek. Apa azt mondta, ott szét fog esni az asztal. Kaviár, hal... Halat akarok, anya. Száz éve nem ettem.
Összeszorult a szívem.
Halat akar. A gyerek halat akar. Az apja ezt a halat elviszi a nagymamájának, akinek amúgy is cukorbetegsége és magas koleszterinszintje van, és a gyerek még a felét sem tudja megenni.
Készülődtünk. Felvettem az egyetlen rendes ruhámat. Öt éves, kicsit szűk a mellkasomnál, de nincs más mit vennem.
Két órakor érkeztünk meg.
Tamara Petrovna nyitott ajtót. Bársonyköntösben, kontyba fogva. Parfüm és sült csirke illata áradt belőle.
– Ó, itt vagy. Gyerünk. Csak maradj csendben, fáj a fejem.
Az asztalt a nappaliban terítették meg.
Egy gyönyörű terítő. Kristályüveg.
És tányérok.
A tányérokon… főtt krumpli. Hering (sima, sós, hagymával). Olivier saláta. Vinaigrette. Egy egészben sült csirke.
Körülnéztem az asztalnál.
– És hol van? – kiáltottam fel.
— Mi hova? — az anyós leült a főétteremben.
– A hal. A kaviár. A balyk. A kéksajt. Vitya hozta.
Vitia leült az anyja mellé.
A teljes sütési idők megtekintéséhez lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás (>) gombra, és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
