És akkor megértette: Viktoria nem csak úgy elsétált mellette, mintha észre sem vette volna – valójában, őszintén szólva, teljesen kitörölte a valóságából.
Azon az estén a legfelső polcon megtalálta régi bőrnaplóját, amelyet diákévei óta nem nyitott ki.
Lefújta róla a port, talált egy tollat, és egy üres lapra ezt írta:
„Mindent elvesztettem, mert őszintén hittem, hogy a világ tartozik nekem valamivel.
Azt hittem, a szerelem csodálat, taps és feltétel nélküli szolgálat.”
De tévedtem. A szeretet figyelem. Jelenlét – nem fizikai, hanem belső.
Az a képesség, hogy teljes mértékben lásd a melletted álló személyt, emlékezz arra, hogy él, érez, álmodik, fél és remél.
Vika mutatta meg ezt nekem.
Nem kiabálással, nem botránnyal, nem megaláztatással – hanem távozással.
Csendes, fenséges átalakulásával.
Azzal, hogy azzá vált, aki mindig is a szíve mélyén volt: egy erős, intelligens, gyönyörű nővé, akit én túl vak voltam, hogy észrevegyek.”
Becsukta a naplót.
És hosszú-hosszú idő óta először nem arra gondolt, amit végleg elvesztett,
hanem arra, hogy kivé válhat és kivé kellene még válnia neki, Arturnak.
Sem Viktóriának. Sem Liliának, aki már régen talált egy új „hőst”.
Sőt, még Antonnak sem.
Csak önmagáért.
Mert ebben, minden keserűségével és megtisztító fájdalmával együtt, rejlett bukása igazi tanulsága –
egy tanulság, amelyért egész előző életének árával fizetett.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
