Amikor belépett, a nő már az ablaknál ült, előtte egy gőzölgő kapucsínóval.
Smink nélkül, egyszerű pulóverben és farmerben. Fáradtnak tűnt, de nem megtörtnek – inkább úgy, mint aki élete egy fontos, nehéz szakaszát fejezte be.
– Köszönöm, hogy eljött – kezdte, és leült a vele szemben lévő székre.
– Tizenöt percem van – mondta a nő, az órájára pillantva. – Utána időpontom van a masszőrhöz.
– Vika… Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Vika megállt, várt, és hosszú szempillái fátyla alól nézett rá.
– Tudom, hogy ezek a szavak nem elegek. Tudom, hogy egymaga tönkretettem mindent, amink volt. De bánom – minden másodpercét. Vak voltam, arrogáns, egy idióta. Nem értékeltelek. Nem láttalak.
Viktória lassan felemelte a tekintetét. Szeme nyugodt és üres volt, mint egy tó felszíne egy szélcsendes napon.
– Már jóval azelőtt elkezdtél megcsalni, hogy Lilia belépett az életedbe, Artur.
Megdermedt, jeges borzongás futott végig a gerincén.
– Hogy érted ezt?
– Minden nap megcsaltál – mondta nyugodtan a lány. – Minden alkalommal, amikor nem hallgattál arra, amit mondtam. Minden alkalommal, amikor elfordultál aludni, miközben még próbáltam elérni. Minden alkalommal, amikor elfelejtetted a születésnapomat, az évfordulóinkat, vagy egyszerűen elfelejtetted, hogy létezem. Lilia csak a logikus, szinte elkerülhetetlen vég volt. Egy tünet, nem betegség.
Egy apró, elegáns kortyot ivott a kávéjából.
– Mindent megadtam neked – magamat, fenntartás nélkül, tizenöt éven át. És te úgy fogadtad, mintha magától értetődő lenne. Mintha a bútor része lennék – egy kényelmes kanapé, egy megbízható kávéfőző.
– Nem gondoltam volna… – kezdte tehetetlenül.
– Pontosan – bólintott a lány. – Te nem gondolkodtál. Én viszont igen. Mindig is azon gondolkodtam, hogyan tehetnélek boldoggá. Hogyan lehetnék jobb, okosabb, érdekesebb. Amíg végül megértettem egy egyszerű igazságot: a probléma nem velem volt. Veled. Te voltál az, aki abbahagyta, hogy embernek tekintsen.
– Mindent helyrehozok! Adj egy esélyt! Felkeresek egy terapeutát, akkor…
– Nem – szakította félbe halkan, de határozottan, a fejét rázva. – Nem arról van szó, hogy mit tehetsz értem most. Hanem arról, hogy mit kellett magamért tennem. És meg is tettem. Nem akarlak többé az életemben, Artur. Nem szeretlek többé. Tisztelet nélkül – szünetet tartott – a szerelem porrá omlik. Csak üresség marad.
Félretolta a fejét, felvette a táskáját, és felállt.
– Írd alá a papírokat. És… hagyj békén engem és Antont. – Kérlek.
Elsétált anélkül, hogy hátranézett volna. Artur egyedül maradt az asztalnál, és a nagy ablakon kibámult a városra, amely hirtelen furcsának és közömbösnek tűnt. Viktóriának igaza volt.
Nem most árulta el Liliával.
Minden hideg pillantással, minden meg nem hallott szóval, minden megszegett ígérettel elárulta.
És most ő fizette meg az árát – és már túl késő volt változtatni.
Több mint egy évvel később, szürke udvarra néző, hideg bérlakásában ülve Artur véletlenül meglátta őket az ablakon keresztül. Viktóriát és Márkot.
Lassan átsétáltak az utcán, kéz a kézben.
Viktória mondott valamit, élénken gesztikulált, és ugyanazzal a könnyed, ragályos nevetéssel nevetett, amit az operában hallott.
Tíz évvel fiatalabbnak, könnyebbnek látszott, mintha végre megszabadult volna a láthatatlan tehertől, ami ennyi éven át nyomta.
Mintha megtanult volna repülni.
Viktória ösztönösen felpattant, ki akart rohanni, valamit kiáltani, megmerevíteni ezt a képet egy furcsa, boldog életről.
De a lábaimegtagadta a szolgálatot. Nem tudta megtenni.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
