– Csak telefont vesz fel a kórházban – jelentette be anya a karácsonyi bulin. – Alig keres minimálbért. Sarah néni fanyarul elmosolyodott: – Legalább becsületes munka. Aztán rezegni kezdett a személyhívóm: „Fekete kód: Főnököt kell az elnöki műtéthez.” A szoba elcsendesedett.

A szüleim nappalijának sarkában álltam, kezemben egy pohár pezsgővel, ami már meleg volt. A Chin család éves karácsonyi ünnepsége javában zajlott. Hetven rokon zsúfolódott össze egy húsz fő részére tervezett házban. A sült kacsa és a gyömbér illata drága parfümökkel és ítélőképességgel keveredett.

– Emily, drágám, gyere ide. – Anya hangja áttörte a lármát. A zongoránál állt Sarah nénivel, Robert bácsival és egy csapat alig ismertem fel unokatestvérrel. Mosolya olyan ragyogó és éles volt, mint egy szike. – Mesélj mindenkinek az új munkádról.

Amióta három órával korábban beléptem a kórházba, rettegtem ettől a pillanattól. – A Metropolitan Kórházban dolgozom – mondtam egyszerűen, és igyekeztem semleges hangon beszélni.

– Szerény. – nevetett anya. Azzal a nevetésel, amivel azt akarta kifejezni, hogy valami csípőset fog mondani, szeretetnek álcázva. – Csak a kórházban veszi fel a telefont. Alig keres minimálbért, de büszkék vagyunk rá, hogy végre van állása a sok tanulás után. Ahogy kimondta az „oktatás” szót, úgy hangzott, mintha egy évtizedet pazaroltam volna az ujjfestékezésre.

Sára néni leereszkedő együttérzéssel veregette meg a vállamat. „Legalább becsületes munka, drágám. Nem lehet mindenki olyan sikeres, mint a bátyád.”

A bátyám, David, pont ezt a pillanatot választotta a hencegésre. Épp akkor zárt le egy ingatlanügyletet, amit aznap este már tizenkétszer is megemlített. 32 évesen a család aranygyermeke volt: sikeres, elbűvölő, ügyvédhez ment feleségül, és teljesen elviselhetetlen.

– Szia, Em! – Olyan erősen kopogtatta meg a vállamat, hogy összerezzentem. – Még mindig fogadsz betegeket a kórház recepcióján? Valakinek el kell végeznie a piszkos munkát is, ugye?

„Tulajdonképpen nem a recepción dolgozom. Én kezdtem…”