Semmit sem éreztem.
Eladtam a házamat és elköltöztem.
Az élet ment tovább. Virágzott az üzlet. Találkoztam egy másik nővel, akinek se poggyásza, se gyermekei nem voltak.
Évekig időnként Arjunra gondoltam.
Nem félelemből, hanem kíváncsiságból.
Hol van most? Még élt?
De az idő még az érdeklődésemet is eltörölte.
Egy tizenkét éves fiú, teljesen egyedül a világban – hová mehetett volna a földön?
Nem tudtam.
Nem érdekelt.
Még azt is meggyőztem magam, hogy "Ha meghalt, talán az a legjobb."
Tíz évvel később.
Kaptam egy hívást egy ismeretlen számról.
"Helló, Mr. Rajesh? El tudna menni a TPA Galéria hivatalos megnyitójára az MG úton szombaton?
Valaki őszintén reméli, hogy eljön."
Épp le akartam tenni a telefont, de a következő mondattól megdermedt a kezem:
"Nem akarja tudni, mi történt Arjunnal?"
Összeszorult a mellkasom.
Tíz éve nem hallottam ezt a nevet – Arjun.
Ha folytatni szeretnéd, kattints a hirdetés alatti gombra ⤵️
Hirdetés
