A temetés véget ért, és a „keselyűk”, ahogy nagymama nevezte őket, köröztek a nappaliban. Anyám fel-alá járkált a fa padlón, tekintete a falon lévő festményeket pásztázta, mintha gondolatban árcédulákat ragasztana a keretekre. Jack bácsi pár percenként az aranyórájára pillantott, míg unokatestvéreim, Tom és Alice, állukat a mennyezet felé fordítva ültek, máris elköltve az örökségüket, amit még nem kaptak meg.
„Emlékeztess rá, Meredith” – mondta Florence néni mesterséges édességgel átitatott hangon –, „még mindig csinálod azt a… ápolónős dolgot?”
„Igen” – válaszoltam, leülve egy szék szélére, Berta pedig nehéz fejét a térdemre hajtotta.
„Tényleg hallgatnod kellett volna apádra” – szakított félbe Jack bácsi. „Tom autókereskedése terjeszkedik, Alice szalonjai pedig a város beszédtémája. Olyan kevéssel beérted.”
„Segítek az embereken” – mondtam halkan. „Elég volt.”
Anyám teátrálisan felsóhajtott csalódottan. – Tényleg nem tudom, hol rontottam el vele.
A feszültséget Mr. Johnson érkezése oldotta fel, egy férfié, akinek az aktatáskája látszólag az egész világ súlyát cipelte. Belépett a szobába, de nem volt hajlandó leülni, majd olyan testtartást vett fel, ami arra utalt, hogy szívesebben lett volna máshol.
– Rövid leszek – kezdte Mr. Johnson színtelen hangon. – Cassandra nagyon konkrét volt. A szobában tartózkodó biológiai gyermekek és unokák közül senki sem fog közvetlen pénzbeli örökséget kapni, és a hagyaték tulajdonjogát sem kapják meg.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
