A volt férje vállat vont.
— Nem mentek jól a dolgok Olyával. Szakítottunk. És arra gondoltam… Talán ez egy jel? Hogy vissza kellene mennem hozzád?
— Egy jel?
— Igen. Valaha közel álltunk egymáshoz. Van közös múltunk.
Lilia lehunyta a szemét, és tízig számolt.
— Szergej, mondd meg őszintén: azért jöttél, mert hiányoztam, vagy mert hallottad, hogy most már van pénzem?
A volt férje megfeszült, mintha valaki megütötte volna.
— Nem! „Hát… Anya azt mondta, ha most gazdag vagy, mindent vissza lehet szerezni” – motyogta Szergej, továbbra sem nézve fel.
Sűrű csend telepedett az irodára. Lilia mozdulatlanul állt, hagyta, hogy a szavak leülepedjenek benne. Tehát nem érzésekről volt szó. Nem megbánásról vagy a hibák jóvátételéről. Egyszerűen azért, mert Valentina Petrovna hallotta, hogy van pénz – és most újra megfelelőnek találta a volt menyét.
„Értem” – mondta Lilia lassan. „Az édesanyád azt gondolta, hogy most, hogy van lakásom és vállalkozásom, visszajöhetnél?”
Szergej vállat vont.
„Nos… Most vette észre, hogy most már jól megy neked. És arra gondolt, talán meg kellene próbálnunk még egy esélyt. Végül is közel voltunk egymáshoz.
„Az is volt. Három évvel ezelőtt. Amíg azt nem mondtad, hogy mindkettőnknek jobb lesz egymás nélkül.”
„Lila, na ne már. Fiatal voltam, buta. Nem tudtam, mit veszítek.”
Lilia az asztalához lépett, leült, és összefonta a kezét a felületén.
– Szergej, legyünk őszinték. Ha nem lett volna ez a lakásom, ez az irodám, ez a pénzem… eljöttél volna?
Az exe forgatta a bevásárlószatyrot a kezében.
– Valószínűleg nem. De a legfontosabb, hogy most van esélyünk mindent helyrehozni!
– Mit helyrehozni? Elmentél. Egy másik nővel éltél. – És most hirtelen, most, hogy van pénzem, emlékszel rám?
– Nem így van! – Szergej végre ránézett. – Tényleg gondoltam rád. Csak nem tudtam, hogyan kezeljem.
– Három évig nem tudtad?
Nem tudott mit válaszolni.
Lilia felállt és az ablakhoz lépett. Kint alkonyodott, felgyulladtak az utcai lámpák. A város élte a saját életét, mások drámái nem befolyásolták.
– Menj el, Szergej – mondta halkan, anélkül, hogy megfordult volna.
– Lila, várj! Legalább beszéljünk róla!
– Nincs miről beszélni. Nem azért jöttél, mert hiányoztam. Azért jöttél, mert anyád úgy gondolta, hogy most „alkalmas” vagyok. Nincs szükségem ilyen kapcsolatokra.
– Megbánod! – kiáltotta Szergej, talpra ugorva.
– Valószínűleg nem – válaszolta nyugodtan Lilia, miközben továbbra is kinézett az ablakon.
Szergej egy pillanatig állt ott, majd megfordult és elment, becsapva maga mögött az ajtót. Lilia felsóhajtott, visszament az asztalához, és folytatta a jelentés írását.
Új élete békét hozott. Világos lakás nagy ablakokkal, virágokkal az ablakpárkányon, könyvekkel a polcokon. Minden az övé volt, becsülettel megkereste. Lilia reggel ébresztőóra nélkül ébredt, kávét főzött, kinézett a kinti parkra, és élvezte a csendet.
A cég növekedett. Egyre több ügyfél érkezett, és az irodát bővíteni kellett. Oksana nagyszerű munkát végzett, de egy asszisztens már nem volt elég. Lilia felvett egy második alkalmazottat – egy Denis nevű fiatalembert, aki éppen most végzett egy könyvelői tanfolyamon. Fiatal, energikus, tanulni vágyó.
Egyik este, miközben Lilia otthon ült egy könyvvel, üzenet érkezett Szergejtől. Sokáig nézte, de végül kinyitotta.
– Szia. Hogy vagy? Már régóta szeretnék veled beszélni.
Lilia letette a könyvet és gondolkodott. Nem tűnt helyesnek válaszolni, de az is furcsa volt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta. Beírt egy rövid üzenetet:
– Szia. Minden rendben. Miről szerettél volna beszélni?
A válasz egy percen belül jött:
– Találkozhatnánk? Van valami fontos megbeszélnivalóm.
– Szergej, már mindent megbeszéltünk. Nincs már miről beszélnünk.
– Kérlek. Ez nagyon fontos. Nem nekem – és nem is neked.
Lilia összevonta a szemöldökét. Mi más lehetne fontos? Beírta:
– Pontosan mit?
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
