Egy többszörösen összehajtott papírlap volt benne. A kézírás egyenesen a gyomrába csapódott: Elena Salgado, a mostohaanyja írta. Tizenöt éve halott volt.
„Ha ezt olvasod, Victoria, az azért van, mert az idő legyőzött engem.”
Viktória nyelt egyet, és folytatta.
„A házasságod valami olyanra épült, amit soha nem mondtam el neked. És ez a bűntudat rosszabb, mint a betegségem.”
Egyre ritkább lett körülötte a levegő. Elolvasott még egy sort, és érezte, hogy hideg fut végig a gerincén.
„Arturo sosem mondta el az igazat Diegóról. Meg kell tennie, mielőtt minden darabokra hullik. Ha nem teszi meg, ez a levél fog beszélni helyette.”
Victoria felnézett, éppen amikor az ajtó hirtelen kinyílt.
– Elkéstél – mondta Arturo, miközben belépett. Az öltönye kifogástalan volt, a szeme karikás, a nyakkendője pedig egy kicsit ferdén állt.
Viktória azonnal eltette az újságot.
„Neked is.” Arturo letette a mappát az asztalra, mintha az ütést a hatalom jelének szánta volna.
– Csináljuk gyorsan. Aláírjuk, és kész. A közjegyző még nem hívta fel őket. Victoria új tisztán nézett rá.
Arturo kerülte a tekintetét. Olyan merevség áradt belőle, mint aki teljes erejéből a hazugságokat tartja a kezében.
– Tudtad, hogy édesanyád levelet hagyott hátra, mielőtt meghalt? – kérdezte lassan. Arturo túl gyorsan felnézett.
–Miről? Miről beszélsz?
– Ma kaptam meg. Ma reggel.
Arturo egy pillanatra elsápadt. Jó ideig.
–Nem vagyok a játékszered, Victoria. Ma nem.
– Én sem.
A teljes sütési idők megtekintéséhez lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás (>) gombra, és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
